Megj.: 
Korhatár: 18+
Nem túl hosszú, de annál szomorúbb sztori.
Az elvesztés fájdalma, és az együtt megnézett naplemente ígérete, mely úgy vált valóra, hogy nem vált valóra.

Együtt a naplementében

Az író fáradtan ült le a nappaliban. Napok óta nem aludt, túlságosan elhanyagolta a munkáját az utóbbi időben, és most itta meg a levét.

- Yuki! Megjöttem! – a fiatal énekes levetette magát a kanapéra szerelme mellé – Jaj! A mai koncert olyan jó volt! Még Sakuma-san is megdicsért!

- És? – kérdezte az író flegmán.

- Mi a baj, Yuki? Mérges vagy rám?

- Nem tudnád befogni egy percre? – a férfiben már néhány pohár alkohol bent volt. Egyre közelebb és közelebb hajolt a fiúhoz, aki a szúrós szempártól megrémülve egyre jobban hátradőlt, mígnem végigterült a kanapén.

- Yuki, mit művelsz?

- Szerinted? – Eiri megcsókolta a szeretőjét.

- Yuki, ez nagyon jó volt. – bújt be az ágyba Shuichi az író mellé, majd hozzásimult – Nem akarod folytatni?

- Eltaláltad. Nem akarom. Aludni akarok. – fejére húzta a takarót, jelezve, hogy aznap már nem kívánja élvezni a fiú társaságát.

            Másnap reggel Shuichi röptében csókolta meg kedvesét, majd szállt tovább az ajtó felé.

- Várj! Egyél!

- De el fogok késni.

- Egyél! – újra belekortyolt kávéjába. A fiú engedelmeskedett a jó szándékú parancsnak – Mikor jössz?

- Hétre itt leszek. Csak nem összebújni akarsz velem? – teljesen hozzásimult és rámászott a férfira.

- Idióta! – eltávolította a kölyköt magáról.

- Akkor este! Szia! – Eiri halvány mosollyal figyelte a kijárat irányába eltűnő fiút.  

            Már elmúlt nyolc. Eiri a dolgozóban gépelt, de nem tudott koncentrálni. Szeme állandóan a képernyő sarkába tévedt. A férfi egy idő után elkezdett fel-alá járkálni. Túl büszke volt, hogy felhívja a fiút. De fél tízre már az aggodalma volt erősebb. Kicsengett. Majd egy vidám dallam csendült fel a háló felől. Eiri rájött, hogy a fiú otthon hagyta a mobilját.

- Bocsi Yuki! – lépett be a férfi mögé lehajtott fejjel.

- Te meg hol voltál? – morogta.

- K beszervezett egy…

- És nem tudtál volna szólni?!

- Ennyire aggódtál? – csillogó szemekkel nézett a mérges férfira.

- Nem. – mondta fagyosan és elsétált a fiú mellett.

- Yuki? – nézett a távozó kedvese után. Követte Eiri-t a dolgozójáig. Az ajtó zárva volt. Hozzásimult a fához.

- Yuki, kérlek hallgass meg! Kérlek! Yuki, engedj be! Yuuukiii! Én akartam szólni. Yuuukiii!

- Kuss! – Shuichi érezte, hogy valami nekicsapódik az ajtó másik oldalának.

            Lekuporodott a földre és ott várta, míg a férfi kijön órákkal később. Eiri csak átlépett a fiún és a konyhába ment. Shu követte.

- Mit akarsz? – förmedt rá.

- Bocsánatot kérni. Lehettem volna erőszakosabb, hogy fel akarlak hívni, de nem voltam. Kérlek, bocsáss meg!

- Rendben. – majd visszament a dolgozóba.

- Yuki! – az ajtó újra az orra előtt csapódott be.

            Másnap reggel Eiri álmosan vánszorgott ki a dolgozójából. Majd hatalmas robaj kíséretében terült el a földön, mivel Shu az ajtó előtt aludt el.

- Mi a francot művelsz itt, kölyök?!

- Mi? – álmosan pislogott – Miért fekszel a földön?

- Azért, te marha, mert te voltál olyan kedves és az ajtó előtt aludtál el!

- Bo-bocsánat! Ne haragudj! Én csak beszélni akartam veled. – eleredtek a könnyei.

- Ne bőgj! Nekem lenne okom bőgni, hogy egy ilyen marhával élek együtt, mint te!

- Yukiii! Olyan gonosz vagy!

- Te meg idióta! Az eszedbe sem jutott, hogy mindketten komolyan megsérülhettünk volna?!

- Hát… ööö…

- Persze, hogy nem. Mégis mire gondoltam? Neked nincs is agyad!

- Yuuuukiiiii! – a férfi felállt és a konyha felé indult. Shu utána siettet volna, de az oldalába nyilallt a fájdalom. Felszisszent fájdalmában.

- Kölyök! – visszafordult és elkapta az éppen összeesni készülő fiút.

- Ne aggódj! Alig érzem.

- Ne nézz hülyének! Megszédültél a fájdalomtól.

- Ez csak a fáradságtól van. – próbálta nyugtatani a látványosan aggódó férfit, de nem sikerült.

- Beviszlek a kórházba. Nincs vita! – Shu összerezzent a férfi tekintetétől. Engedte, hogy a férfi lekísérje a kocsiig, és elvigye a kórházba. A hosszú együttöltött évek során sosem látta még ilyennek. Aggódott és örült is miatta. Most érezte igazán, mennyire szereti őt az ő Yuki-je.

            Az orvos alapos kivizsgálást kért, valószínűleg Eiri fenyegető tekintete miatt, ami azt súgta „Ha a kölyöknek bármi baja esik, te halott vagy.”.

            A leletekre órákat kellett várni. Az orvos komor arccal lépett be a kórterembe. Shuichi a fájdalomcsillapítóktól már aludt. Eiri kiment az orvossal az ajtó elé, a folyosóra.

            Eiri kiment az orvossal az ajtó elé a folyosóra.

- Hogy van? Rendbe jön? – az orvos nagyot sóhajtott, ez nem jelentett semmi jót.

- Az oldalán a sérülés nem túl súlyos. Egy-két hét és már emlékezni sem fog rá. De van egy komolyabb baj.

- Mi? – kérdezte kétségbeesetten.

- Még nem biztos, de nagy a valószínűsége, hogy a fiúnak daganata van.

- Rák?

- Lehet, de szükségünk van még néhány vizsgálatra, hogy biztosak legyünk benne, és megállapíthassuk a helyzet komolyságát.

- Én ezt nem értem. Ő nem iszik, nem dohányzik mégis rákos. Én meg… A rohadt életbe! Miattam… miattam beteg.

- Ezt meg hogy érti?

- Passzív… dohányzás… - nyögte mielőtt a földre zuhant volna.

- Kérem, ne vádolja magát! Még nem tudunk semmit. Lehet, hogy jóindulatú.

- Bárcsak… igaza lenne. Mikor tud végleges diagnózist mondani?

- Néhány nap, egy hét.

- Lehet kezelni? Meggyógyítani?

- Amíg nem tudom a pontos diagnózist, nem tudok semmit mondani.

- Értem.

            Eiri Shuichi-nek azt hazudta, hogy az oldalát ért sérülés miatt van szükség további vizsgálatokra. És az orvost is megkérte, hogy csak neki adjon felvilágosítást.

            A vizsgálatok alátámasztották az orvos sejtését. Rosszindulatú daganat. Végső stádium. Rengeteg áttét. Már nem lehet gyógyítani. Az orvos hiába próbálta finoman közölni a rosszhírt. Vannak dolgok melyek ismerete rettentő fájdalmat okoz, bárhogy közlik. Eiri lelke is megtelt fájdalommal és kétségbeeséssel. Sós víz marta arcát, és megszűnt számára a világ igazi formája. Hiába szűnt meg minden, hiába omlott össze a világ, Eiri letörölte könnyeit és egy apró mosollyal az arcán lépett be Shu szobájába.

- Kölyök, hazamehetünk.

- Tényleg?

- Igen.

            Hallgatásával hazudott kedvesének. Félt megmondani az igazat. Félt, hogy akkor nem lehet vele a végéig. Félt, hogy a fiú gyűlölni fogja. Boldoggá akarta tenni Shuichi számára a hátralévő időt. Azt a pillanatnyi időt, ami még hátravolt.

            Este, utolsó kétségbeesésében felhívta Tohma-t.

- Holnaptól Shu nem megy be.

- Mégis meddig? - kérdezte ingerülten Seguchi.

- Soha többé nem megy be. - mondta lassan, halkan, megtörten.

- Eiri-san? Mi történt? - érezte, hogy a baj hatalmas, annyira, hogy összeroppantotta a férfit.

- Meg fog halni… Miattam. - a mindig rideg férfi hangja újra megremegett.

- Eiri? - meghökkent hang a vonal túlsó végén.

- Rákos. Miattam.

- Ne okold magad! Nem minden a te hibád.

- Hát nem érted?! Amiatt a rohadt cigi miatt beteg! Mert én nem vigyáztam rá! Arra nem is gondoltam, hogy evvel mennyit ártok neki! És most meg fog halni! - ordította, ahogy csak a torka bírta.

            Shuichi már egy ideje a háta mögött állt, de nem értett semmit.

- Yuki, mi ez az egész?

- Shuichi… - kiejtette a telefont a kezéből. Megfordult, így a fiú látta meggyötört, nedves arcát - Bocsáss meg!

            Shu magához húzta remegő kedvesét. A férfi a földre húzta.

- Kérlek, mond el az igazat!

- Hazudtam. Nem vagy jól. Beteg vagy. Rákos. - elcsuklott a hangja.

            Shu nem tudta mit tegyen, vagy mit mondjon. Eiri görcsösen ragaszkodott belé. Reszketett. Zokogott. Szenvedett. Hiába nem akarta megszeretni a fiút, nem sikerült. Átkozta magát magában, amiért közel engedte magához. De nem a saját fájdalma miatt. Nem. Shuichi-ért. Hogy éveken át mérgezte. Hogy megbetegítette. Hogy nem vette észre, hogy baj van. Hogy nem törődött vele eléggé. Hogy nem szerette annyira, amennyire Shu megérdemelte volna, és ahogy most is megérdemli.

            Shuichi is gondolkodott. De ő nem a múlt hibáira, nem a bajokra gondolt. Ő a jövőre koncentrált. És a karjában lévő férfira.

- Yuki, ne sírj!

- De…

- Nem vesztegessük az időt ilyen ostobaságokra! Élvezzünk ki minden pillanatot, amit még együtt tölthetünk! Nevessünk! Legyünk boldogok! Legalább erre a ki időre.

- Nem haragszol rám?

- Nem.

- Shu, te…

- Tudom. Ostoba vagyok. De már nem fogok megváltozni.

- Ostoba vagy, mégis bölcs és nagylelkű.

- Tudtad, hogy sokkal jóképűbb vagy, ha bókolsz?

- Kölyök? - fenyegető hangja nem ijesztette meg a fiút.

- De ez most komoly. Ez az apró mosoly, amivel kimondtad ezt, csodákra volt képes.

- Ha nem fogod be, én tömöm tele a szád.

- Miért vagy megint gonosz?

            Eiri nem hazudott. Betömte a fiú száját. A legjobban bevált hangcsillapítót vetette be. Ajkát és nyelvét.

- Máskor is sokat fecsegek, ha így csókolsz utána.

- Fenyegetsz? - incselkedett a fiúval.

- Veheted annak is. De jobb lenne, ha újra megcsókolnál, és újra, és újra…

            A kanapén találta őket a felkelő nap fénye. Eiri ült és szomorúan nézte a karjaiban fekvő, alvó fiút, aki mosolygott, annak ellenére, hogy tudta mi vár rá. A felkelő nap csodálatos színeiben Eiri még gyönyörűbbnek látta őt. Ezt az emlékképet jól elraktározta elméje legmélyére. Legszívesebben megállította volna az időt, de nem tehette, és vissza sem forgathatta. Csak most értette meg, mennyire gyenge, mennyire tehetetlen, mennyire…emberi. Rájött, hogy Seguchi kapcsolatai sem érnek semmit az igazán fontos ügyekben. Hiába a sok rajongó, a sok barát, ilyen helyzetekben az egész emberi világ tehetetlen. Csak egy csoda segíthetne, de csodák, mint tudjuk, nem léteznek. És ezt már ő is rég megtanulta. És most az egyszer igazat adott a fiúnak, minden egyes hátralévő pillanatot ki kell élvezniük.

            Shu lassan kinyitotta a szemét, majd felemelte a fejét. Rámosolygott Eiri-re, aki visszamosolygott rá. Nézték egymást és nem tudtak mit mondani. Shuichi megunta a tétlenséget és megcsókolta kedvesét, Eiri-t viszont annyira váratlanul érte ez a támadás, hogy teljesen lesokkolt és elfelejtette viszonozni.

- Yuki? - szomorúsággal teltek meg a szemei.

- Bocsáss meg! Annyira váratlanul ért. Nem kezdhetnénk újra?

- De. Bármikor. - Eiri megengedett magának egy apró mosolyt. Ő kezdeményezett. Ajkai és nyelve lassan a fiú finom bőrét simogatták. Egyre lejjebb és lejjebb haladt. A nyakához ért. Itt elidőzött egy kicsit. Eleinte csak ajkaival játszott, majd a nyelve is beszállt, végül a fogai is megérintették a finom, puha bőrt. Apróbb nyögések kicsalása után lejjebb haladt a fiú mellkasára, majd le és le, s mikor már Shu felkészült arra, hogy a férfi a mennybe repíti kicsit fölfelé haladt, egészen a fiú mellkasáig. Finoman harapdálta mellbimbóit, miközben a fiú nyögéseit élvezte. Ezután következett az előjáték fináléja. Yuki ajkai rásimultak a merev szervre. Nyelvével is végig pásztázta, majd engedve az alatta vonagló fiú könyörgésének, a szájába vette. Shu hiába rakta a kezét a szája elé, egyre hangosodó nyögései megfékezésére ez már kevés volt. Kivette a fiú nedves szervét a szájából, és az arca fölé hajolt. Egy csepp fehér nedv cseppent a fiú arcára. Yuki kérdő tekintetére egy határozott igenlő arc felelt. Így elkezdte azt, amire már annyira vágytak. Először csak az ujjait csúsztatta be, majd, mikor már egyikük sem tudott tovább várni, és Shuichi teste is felkészült rá, óvatosan becsúsztatta, majd csípője finom, egyre szenvedélyesebbé váló mozdulatokkal jutatta el mindkettőjüket arra a pontra, ahol csak a jelen számít. Se a múlt, se a jövő nem létezik, csak a pillanat, a közös gyönyör, az idő visszaforgathatatlan, megállíthatatlan folyamának megcáfolásaként, egy örökké tartó, el nem múló, de mégis rövid és törékeny pillanat, melynek gyönyörét eltakarja a világtól a felkelő nap vakító fénye.

            Másnap sokáig aludtak. A reggeli közben sem tudtak mit mondani, de evés után Shuichi megtörte a csendet.

- Yuki.

- Igen.

- Szeretnék énekelni.

- Be akarsz menni, dolgozni?

- Igen.

- Rendben. - beletörődő hangon nyugtázta, hogy a fiú nem akar vele lenni.

- Velem jössz?

- Azt szeretnéd, hogy elvigyelek?

- Igazából azt, hogy egész nap együtt legyünk. Szeretnék neked énekelni, és egy utolsó koncertet.

- De most nem kéne megerőltetned magad.

- Túlzottan aggódsz miattam. Ne félj! Nem hajszolom túl magam. Főleg, ha velem vagy és vigyázol rám. - hozzásimult.

- Shu…

- Seguchi-san, bemehetek?

- Gyere.

            A fiú besétált kedvesével főnöke irodájába.

- Mit szeretnétek? - unott képpel ült az asztala mögött.

- Szeretnék még egy koncertet adni.

- De Eiri-san azt mondta, nem jössz be többet dolgozni.

- Seguchi, az az én véleményem volt, nem Shu döntése.

            Eiri megtört szemeibe nézett. Bármit megtett volna, hogy ne lássa újra ilyennek.

- Rendben.

- Seguchi-san, előtte tarthatnánk egy sajtótájékoztatót arról, hogy kilépek a Bad Luck-ből, és visszavonulok a nyilvánosság elől?

- Szóval nem akarod nyilvánosságra hozni az igazat.

- Nem. És szeretnélek megkérni, hogy nem mondd el senkinek.

- Még Nakano-nak sem akarod elmondani?

- Nem.

- De, Shu…

- Yuki, nem akarom, hogy sajnáljanak. Nem vágyok azokra a lesajnáló pillantásokra. Azt akarom, hogy mindenki olyan legyen, mint eddig.

- Kicsim… - átölelte Shuichi-t, mielőtt a fiú könnyei végigfolytak volna az arcán.

            A napok lassan teltek, mégis gyorsan. A hosszú csendes percek óráknak tűntek. A hosszú kellemes órák viszont egy szempillantás alatt elrepültek, mély fájdalmat hagyva maguk után.

            A koncertre órák alatt elkeltek a jegyek. Nem is csoda, hisz Shuichi bejelentése mindenkit megdöbbentett.

            'Ott áll fent. Milyen gyönyörű, és milyen törékenynek tűnik, pedig olyan erős. Mindig gyengének hittem. Állandóan nyafogott mindenért, de most nem. Egyszer sem. Most is mosolyog, mintha nem tudna semmiről, mintha minden jól lenne, és nem a halált várná minden percben.'

            Shu megragadta Eiri kezét és kirántotta a színpadra. Női sikolyok töltöttek be mindent. A színpad közepén állt a két férfi egymással szemben. Shuichi énekelni kezdett.

Veled vagyok még

De lassan útra kelek.

Ne veszítsd el fényedet,

Akkor sem, ha elmegyek!

Veled leszek akkor is,

Ha nem ölellek.

Veled leszek mindig,

Ha becsukod a szemed.

Lelkünk nem válhat el,

Hisz egybeforrt örökre.

A hosszú évek alatt

Egy egész lett belőle.

            Shuichi meglátta Eiri szemében a könnyeket, ezért hozzábújt, mintha neki lenne szüksége a férfi ölelésére. A fények kialudtak. A koncert véget ért. De ők még mindig ott álltak egymás karjaiban. Percekkel később lassan elindultak az öltöző felé. Shuichi a színpadról levezető lépcső második fokán hirtelen megragadta a férfit.

- Shu, jól vagy? - aggódó tekintettel szorította magához.

- Jól, csak kicsit megszédültem. - még mindig szorította kedvesét.

            Eiri szó nélkül karjaiba emelte a fiút. Bevitte az öltözőbe, és a heverőre fektette a fiút.

- Kicsim, kérsz valamit?

- Azt, hogy ne aggódj. Tényleg jól vagyok, csak keveset ittam.

- Akkor hozok valamit. Mindjárt jövök. - felpattant és elrohant. Pillanatokkal később fél liter üdítővel tért vissza. Shu megköszönte, majd megitta. Yuki nem engedte, hogy az énekes felálljon. Sőt azt sem engedte, hogy egyedül átöltözzön, ő öltöztette át. A kis énekes teljesen elpirult mikor a férfi vetkőztetni kezdte. Mikor a nadrághoz ért, írónk is elpirult. Nem számított ilyen meglepetésre.

- Szeretnéd? - kérdezet annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt.

            Shuichi bólintott. Eiri vigyázni akart a fiúra, és boldoggá akarta tenni. Először ujjait finoman végighúzta mellkasán. Shu lehajolt az előtte térdelő férfi arcához, És lágyan megcsókolta. Eiri óvatosan húzta magához a heverőn ülő, gyönyörű fiút. A hátára feküdt és finoman magára fektette Shuichi-t. Eleinte csak gyengéden csókolóztak, majd egyre szenvedélyesebbek lettek. Átfordultak. Most Shu feküdt a hátán és Eiri rajta. Shuichi nem engedte, hogy a férfi ajkai és nyelve elkalandozzanak, mert szorosan karolta nyakát és alig fél pillanatokra húzta ki nyelvét a férfi szájából. Eiri ujját majd ujjait finoman mozgatta a fiúban. Majd letolta nadrágját, a fiút magához szorította és óvatosan beléhatolt. Csípőjét lassan mozgatta, kellemes érzést okozva mindkettőjüknek. Mozgása egyre szenvedélyesebb, egyre ösztönösebb lett, de megpróbálta megtartani önkontroljának legalább egy csipetnyi részét, hogy nehogy véletlenül fájdalmat okozzon a fiúnak. A fiú teste remegni kezdett, ezért Eiri szorosan magához húzta, de nem hagyta abba csípőjének mozgatását, csak mikor a fiú testét végleg elöntötte a forrósággal. Ekkor percekre úgy maradtak, ahogy voltak, majd lassan kihúzta a fiúból az élvezet forrását. Ezután leült és a hátát nekitámasztotta a heverőnek, és karjaiba zárta nedves kedvesét. A fiú fellépő ruhájával takarta be magukat.

- Yuki, menjünk haza! - súgta a fiú.

            Eiri a karjaiban vitte a kocsiig, leültette az anyósülésre és hazavitte. Otthon sem hagyta a saját lábára állni. A kanapéra ültette le, készített vacsorát, majd a hold sápadt fényénél vacsoráztak. Shu Eiri karjaiba bújt.

- Már megint lekéstük. - sóhajtott szomorúan.

- Mit, kicsim?

- A naplementét. Yuki, ígérd meg, hogy elmegyünk megnézni a naplementét a tengerpartra! Ígérd meg!

- Megígérem. Ha azt szeretnéd, akár holnap is elmehetünk.

- Holnap?

- Igen. Reggel kocsiba ülünk és elmegyünk. Jó lesz?

- Igen! - az író nyakéba vetette magát.

            Eiri egy hatalmasat sóhajtott és magához szorította egyetlen ostoba kölykét. Féltőn, óvón karolta, mintha sejtené a sejthetetlent, amit tud. Félelem járta át, melyet a fiú édes szuszogása és mosolya sem volt képes semmissé tenni. Aggódva nézte a fiú ütemesen emelkedő és süllyedő mellkasát, rettegve attól, hogy ez a mozgás eltűnik. A rideg fényű hold elé kúszó sötét árnyszerű felhők sem ígértek semmi jót.

            Másnap reggel a nap aranysárga fénye simogatva ébresztette őket. Eiri óvatosan a kanapéra fektette Shuichi-t, majd rendbe szedte magát.

- Yuki, hová mész? - kérdezte álmosan leragadó szemekkel.

- Csak a boltba. Veszek valamit az útra.

- Ne menj! - sóhajtotta.

            Eiri lekuporodott a kanapé elé.

- Shuichi, jól vagy?

- Nem. - kedvese szemébe nézett - Eiri, már nem fogjuk látni a naplementét.

- Ne mondj ilyet! Shu… - 'Eiri? Mióta szólít így?' - Eiri? Most először…

- Sajnálom, csak gondoltam…

- Köszönöm. - végigsimított a fiú arcán. Jó érzés volt az ő szájából hallani a nevét, azon a lágy, cirógató hangon.

            Shuichi szeme sarkából engedett egy könnycsepp a gravitációnak, és végigfolyt a kanapé oldalán.

- Fáj?

- Nem akarok elmenni. Még szeretnék veled maradni. - kinyújtotta karjait és a férfi nyaka köré fonta - Eiri, kérlek ígérd meg, hogy boldog leszel! Ígérd meg, hogy sírsz, és nem fojtod el a könnyeid! Ígérd meg, hogy új életet kezdesz, családot alapítasz és azt, hogy mosolyogni fogsz, sokat!

- Ígérem. - fájt ezt kimondania, de meg kellett tennie. Meg akarta tenni. Hisz számára mindennél többet ért az a másodpercnyi apró mosoly, amit cserébe kapott.

            Lassan, óvatosan csúszott le a férfi ölébe, aki magához szorította egyetlen igazi értékét. Ha megtehette volna, a fiúnak adta volna minden porcikáját, a máját, a tüdejét, a lépét, a szívét, az egész testét, hogy megmentse, de nem tehette, Shu sosem engedte volna, inkább azonnal végzett volna magával, de egyébként is lehetetlen lett volna. Ezt a néhány napot még akarta, mindennél jobban. Szinte mindennél… Ám az idő lejárt. A homokóra utolsó porszemei hullottak alá a végtelen sötétbe. Egy utolsó szorítás, egy utolsó, halk, nyögött "Szeretlek Eiri.", mely most hangzott el először, és egy hangos, erőteljes, fájdalommal átjárt, mindent elnémító kiáltás és könnyek. Borostyán-szemekből hulló, maróan fájdalmas könnyek, melyek a remegő testet elhagyva zuhantak alá, egy fiú apró mellkasára, mely már nem mozgott. Hiába sejtette már a hold jeges fényénél, még most sem tudta. Nem akarta tudni. Képtelen volt felfogni. A lelke legmélyebb bugyrában arra várt, hogy a fiú mosolyogva felnéz rá, és azt mondja, azzal a pimasz mosollyal "Bevetted!" majd kinyújtja a nyelvét, és folytatja "Átvertelek Yuki! És most már nem tagadhatod, hogy szeretsz." De a fiú sem ezt, sem mást nem mondott. Nem vigasztalta kedvesét. Nem nevetett. Mert ez nem tréfa volt. Nem az övé. A sors kegyetlen tréfája, melyen csak ő nevet. Az a sors mely rég a parkban elé fújt egy darab összefirkált cetlit, mely után tulajdonosa rohant, most kitépte karjaiból kincsét, melyet annyira nem akart, melytől csak fájdalmat remélt, ami most betoppant életébe, kínzó faggyal és örökös kínt ígérve. Csend volt, hatalmas csend. Csak a csillogó könnycseppek hangját lehetett hallani, mely fájdalmasan sikítva ért az egyre hülő testre. A nap ragyogó fénye elárasztotta a szobát, mégis sötét volt. Sötét. Mély sötétség. Eiri lelkének fájdalmának sötétje. A kín feketéje.

            Délután egy barát érkezett. Kopogtatására senki sem felelt. Kulcsai után kutatott. Meglelte. Benyitott. Nem várt látvány tárult elé a nappaliban.

- Eiri… san… - a férfihoz lépett, magához akarta húzni, de az nem engedte.

            Próbálta még magához láncolni, azt akit már elvesztett. Szorította, és nem akarta elhinni, hogy a kettőjük története véget ért. Tohma-nak hosszú harc árán sikerült kiszabadítani Eiri karjaiból Shuichi testét, amit a kanapéra fektetett. Majd a még mindig a földön térdelő Eiri-t átölelte. Tudta, hogy nem vigasztalhatja, csak mellette lehet, vigyázhat rá.

            Shuichi testét elszállították. Tohma megpróbálta meggyőzni az írót, hogy menjen vele haza, de Eiri ott akart maradni. Este a hálóba kísérte, lefektette, betakarta és leült az ágy szélére. Aggódó szemekkel figyelte az összeomlott férfit.

- Kérlek, hagyj magamra! - súgta halkan. Ez volt az első értelmes mondata, amióta egyedül van.

- Eiri, nem hinném, hogy ez jót tenne neked.

- Nem érdekel, hogy te mit hiszel, vagy mit nem! Egyedül akarok lenni! - üvöltött sógorára.

- Eiri, nem akarom, hogy kárt tégy magadban.

- Nem fogok. Megígértem neki. Boldognak kell lennem, de most még fáj. Nagyon fáj. Most egyedül akarok lenni, hogy róla álmodhassak.

- A nappaliban leszek, ha szükséged lesz rám.

- Köszönöm! - arcát belefúrta a párnába, és hagyta, hogy Tohma még jobban ráhúzza a takarót.

            Álmában Shu-t látta. A fiú mosolygott. Édes csókkal űzte el a fájdalmat. Boldogsággal töltötte meg a szívét, mely csak mégy fájdalmasabbá tette az ébredést. Az ébredés egy olyan világban, melyben nincs ott a kölyök, nincs meg már az édes csók, a vidám fecsegés. Kibújt az ágyból, majd jeges fürdőt vett. A szekrényhez sétált. Fekete nadrág és fekete ing került elő belőle, mely lassan felkúszott a férfi testére, majd kinyitotta a szekrény másik ajtaját. Egy bedobott, narancs pulcsi felé nyúlt. Ujjai finoman megérintették a puha anyagot. Óvatosan felemelte, majd kivette a szekrényből. Arcához emelte és beszívta a fiú mámorítóan édes illatát. Nem bírt elválni a ruhadarabtól. Érezni akarta egész nap ezt a csodálatos illatot. Így a nyakába kötötte az élénk színű textilt.

            Lassan kisétált a nappaliba. Tohma épp reggelit  készített.

- Eiri-san, kérsz enni? - a "Jó reggelt!" nem lett volna túl kedves gesztus, ezért inkább hanyagolta a köszönést.

- Lehet. - a válasz inkább nemnek hangzott, mely "nem tudom"-ba csapott át. Leült az egyik székre és bámulta a másikat, mely most üres volt, mint ahogy az egész lakás a férfi számára.

            Az étel finom volt, Eiri viszont egy ízt sem érzett, csak a keserűt, de azt sem a nyelvén, a lelkében.

- Kérsz egy kis teát? Vagy esetleg kávét? - törte meg a némaságot Tohma.

- Igen. Teát. - nem nézett a másikra, csak akkor, mikor az már elfordult és szorgoskodni kezdett. A víz felforrt, a tea elkészült. Seguchi kinyitotta a konyhaszekrény ajtaját és egy fehér bögre felé nyúlt.

- Ne! - kiáltotta Eiri.

            Tohma azonnal a férfire nézett. Legnagyobb meglepetésére épp őt bámulta.

- Mi történt, Eiri-san?

- Kérlek, a kölyökébe!

            Seguchi megértette ebből a három szóból is. Elővett egy primitív mintával díszített bögrét és beletöltötte az italt. Eiri ajkai puhán kapcsolódtak a bögréhez. Aprókat kortyolt, és ügyelt arra, hogy mindig az ajkához érjen az, ami hajdan kedvese ajkát érintette.

- Eiri-san, bocsáss meg, de el kell mennem, hogy néhány dolgot elintézzek. Két órán belül itt is vagyok. - ez annyit jelentett: Berohanok az N-G-be, lemondok mindent, hazarohanok átöltözni és jövök. De Eiri még így is tudta mit akar mondani, bár cseppet sem érdekelte.

- Seguchi, Shu-t vigyék Kyoto-ba!

- Mi? Eiri… csak nem…

- De. A szentélyben ravatalozzuk fel.

- Eiri…

- Megérdemli, hogy ott búcsúztassuk.

- Rendben. Intézkedek. A temetés is ott legyen?

- Nem. Nem lesz temetése. Ragyogni fog halála után is. Még, ha nem is olyan szépen…

            Tohma intézkedett. De mindenek előtt szólt Mika-nak, aki azonnal átjött öcséhez.

- Eiri, jól vagy? - tette fel a kérdést azonnal Eiri-nek.

            Nem szólt semmit, de az arcáról könnyedén le lehetett olvasni, hogy egy haldokló is remekül van hozzá képest, hisz ő él, de elvesztette azt a lényt, aki értelmet adott életének. Az térdelő nő helyett Shuichi-t látta. Az a régi emlékkép idéződött fel benne, amikor a fiú vigasztalta, miután hat év szünet után újra könnyeket engedett végigfolyni arcán. De ez csak egy gyorsan foszló emlékkép volt, ami már nem válhat újra valóra.

            A kyoto-i szentély környéke megtelt gyászruhás emberekkel. A szentélyben egy összetört szőke kuporgott egy hatalmas fadoboz előtt, melyben az apró rózsaszín pihent.

            Csend és nyugalom töltött el mindent. De ez nem maradt sokáig így. Megérkeztek Shindou szülei. Elbúcsúztak egyetlen fiuktól, majd Eiri-hez mentek, ki a fal mellett térdelt.

- A maga hibája! - vágta Eiri arcába a gyászoló édesanya.

            Eiri nem szólt semmit. Továbbra is a földet bámulta. Majd lassan hulló könnyei adták a feleletet a fel nem tett kérdésre. Minden csillogva hulló csepp egy választ hordozott: "Tudom." mely a férfi agyán milliószor járt át.

            Jöttek a barátok, az ismerősök, a rajongók. Mind könnyezve és tisztelettel lépett a  halott fiú elé. Hiroshi is Eiri-t vádolta a történtekért, de tisztelte a fiú emlékét annyira, hogy ezt ne rója fel az ifjú írónak, hisz tudta, Shu nem haragudott rá, nem vádolta őt, még ha tudta is betegsége okát. Hisz az fájt neki legjobban, hogy egyedül hagyta az ő Yuki-jét, hogy már nem lehet többet vele. És azt is látta, hogy Eiri is magát vádolja mindenért.

            És ekkor jött a legrosszabb. Eiri apja.

- Eiri! - megállt fia előtt - Mégis mit képzelsz magadról?! Hogy merészelted idehozni az átkozott szajhádat?!

            Eiri felállt. Nem nézett apjára. Megragadta az idős szerzetes ruhájának nyakát.

- Még egy ilyen szó és megöllek. - sziszegte fogain át.

- Mi? Ezért a riherongyért megölnéd az apádat?

            Falhoz nyomta a nyakánál tartva.

- Nem hagyom, hogy bárki így beszéljen róla! - gyilkos tekintetét az apjára emelte, majd elengedte a nyakát - Tiszteld őt! Vagy kotródj!

- Apa, kérlek, gyere! - az ellenállás ellenére Mika-nak sikerült biztonságba vinnie az öreget.

            Eiri visszasétált a helyére és leült. Késő estig jöttek elbúcsúzni a kis énekestől. Csak fél tizenegy után lehettek újra kettesben. Visszatérdelt a koporsó elé és csak némán sírt. Mika az ajtóban állt és figyelte testvérét. Fájt neki a látvány. Nem hitte, hogy öccse ennyire szereti a fiút. És a lelke mélyén sejtette, hogy Eiri is csak nemrég jött rá, mennyire mélyek az érzelmei, hisz eddig tudta, hogy a fiú nem hagyja el, de most szembe kellett néznie a fájó valósággal, hogy mégis elhagyja, igaz, nem önszántából, hanem a sors kegyetlen játéka miatt. Lassan öccse mögé lépett és megérintette a vállát.

- Eiri, kérlek gyere be enni!

- Nem. Vele maradok.

- Eiri…

- Kérlek, menj el! Kettesben akarok vele lenni.

            A nő nem tehetett mást, lassú léptekkel elhagyta a termet.

            A Sötétség órái jöttek. Az éjszaka leple eltakarta a pislákoló fényeket. A gyász a férfi lelkének fényét zárta ketrecbe, mely rácsain nem juthatott át.

            Kilépett a járdára. Hajába tolta napszemüvegét. Megemelte a nyakában lógó köves gyűrűt, s kedves mosollyal ránézett.

- Ragyogj kicsim! Ragyogj míg élek! Nem. Inkább ragyogj örökké!

            Beszállt kocsijába és elindult nyugatra. Céllal ment arra. Egy ígéret kötötte, melyet még élő szerelmének tett, akinek a hamvaiból készült gyémánt a nyakában lógott. Az út hosszú volt, de végül eljutott céljához, a tengerpartra.

            Még több, mint két óra volt a naplementéig. Eiri addig a parton sétálgatott, keresve a legideálisabb helyet. Lassan az ég kékje narancsba fordult. A napkorong elérte a vizet, majd lassan alábukott, miközben az eget millió árnyalatra festette.

- Ugye tetszik, kölyök? Olyan jó így együtt a naplementében. Szeretlek Shuichi.

            A hold lassan kúszott fel az égre. Az író még mindig a vizet nézte. Felhők kúsztak a sápadt sárga hold elé, és elkezdődött egy új fejezet a férfi életében. Megtartotta ígéretét. Eldobta fagyos maszkját és mosolygott. Sosem a feleségének, a gyermekeinek, vagy más embereknek. Mindig csak az ő ostoba kölykének, aki mindig ott ragyogott nyakában, fénnyel borította el életét, és erőt adott a férfinek a hosszú évekhez, amíg nem találkoznak újra.

Vége