Eiri épp Tohma-hoz jött az N-G-be, amikor egy rózsaszín hajú, vékony fiú a nyakába veti magát.

- Ne haragudj! – súgta gyengéd hangján és szenvedélyesen megcsókolta. Hosszú percekig álltak ott egymás karjaiban, bár Eiri nem csókolt vissza – Köszönöm! – a fiú el akart menni.

- Várj! – megfogta a karját és visszarántotta. Shuichi csak most látta meg milyen jóképű férfit csókolt meg – Te Shindou…

- Igen.

- Miért?

- Mert Ryu megcsalt és én…

- Értem. – megértették egymást anélkül, hogy befejezték volna mondataikat. Shu kezei a férfi mellkasán voltak. Eiri egyik keze Shu bal csuklóján a másik a derekán, amit most a fiú állához emelt, majd megcsókolta a fiút. Shuichi lassan átkarolta a férfi nyakát és viszonozta a csókot.

- Miért?

- Figyel. – oldalra fordította a fejét, majd Shu is. Ryu néhány méterre tőlük állt és őket figyelte.

- Hogy hívnak?

- Uesugi Eiri.

- Mika-san bátyja vagy?

- Igen.

- Ti mit műveltek? – Tohma néhány percig tartó sokk után, csak most lépett oda hozzájuk.

- Mi csak…

- Shu féltékennyé akart tenni. – mondta Ryu komolyan.

- Mégis miért? - próbált nemtörődöm módon reagálni az ifjú énekes.

- Mert lefeküdtem egy rajongómmal.

- Ryuichi… - Tohma szóhoz sem jutott.

- Gyere, Shu, menjünk haza!

- Nem megyek veled sehova!

- Most miért vagy olyan mérges? Csak szórakoztam egy kicsit. - mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, úgy siklottak ki a szavak ajkain.

- Én viszont nem szórakozok. Végeztem veled. - ridegen és magabiztosan felelt. Látszólag. De közben egyre erősebben szorította a szőke férfi ruháját.

- Mi? Mit mondtál?

- Elegem van ebből! Nem vagyok játékszer! Vagy velem vagy, vagy mással! És te az utóbbit választottad. - fájt kimondania minden szót, hisz szívében még mindig pislákolt a másik iránt érzett szerelem egy apró szikrája.

- Azt hiszed olyan nagy szám vagy? Ha tudni akarod, még játékszernek sem vagy elég jó! Ég veled! – Ryuichi vérig sértve távozott. Eiri magához húzta a fiút.

- Nem kell, hogy vigasztalj, nem vagyok szomorú. Jobb lesz így.

- De…

- Eiri, kérlek! - nézett fel a férfire.

- Nem ez volt az első, igaz? - olvasta ki a lila szemekből.

- Igen.

- Elárulnátok ennek mi köze ahhoz, amit ti csináltatok? - értetlenkedett még mindig Tohma.

- Bosszúból csókoltam meg Eiri-t, de akkor nem tudtam, hogy ő. Igazából, nagyon meg sem néztem, csak ő volt az első, aki szembejött velem.

- De ez csak egy csók. És a másik?

- Azért én vagyok a felelős. Én akartam újra érezni azt a csodás érzést. - pirult bele alig láthatóan Eiri.

- Sajnálom, de most vissza kell mennem dolgozni. Látlak még valamikor?

- Amikor csak akarsz.

- Mégis hol?

- Néhány napig itt leszek a városban.

- Eljönnél valamikor hozzám?

- Igen, ha megmondod, hol laksz.

- Várj itt! – Shuichi elrohant, majd egy papírlappal a kezében visszatért – Ez a címem, és ez a telefonszámom, ez meg a mobilomé.

- Köszönöm!

- Én köszönöm, ha eljössz.

- Mindenképp elmegyek hozzád.

- Viszlát!

- Viszlát! – Shu megint elrohant.

- Nem bánkódik sokat. - morgott Tohma.

- De hát megcsalta.

- Igaz. Gyere, Mika már vár.

            Shuichi fagylaltba fojtotta bánatát. Csoki- és eperfagyiba. TV-t nézett, és falta a finomságot. Mérges volt, hogy kihasználták, hogy csak játszottak vele.

Kilenckor kopogtattak az ajtaján. Shu feltápászkodott a kényelmes foteléből és elindult az ajtó felé. Újra kopogtattak.

- Megyek már. Nem kell betörni az ajtót. – morogta, majd kinyitotta az ajtót – Eiri? Te… hogy…

- Szia!

- Szi-Szia!

- Azt mondtad, átjöhetek.

- Igen. Gyere be! – beengedte a férfit.

- Vacsoráztál?

- E?

- Az arcod van valami.

- Biztos fagyi.

- Fagyi? – Eiri letörölte a fiú arcát, majd lenyalta ujjait – Nagyon finom. Kérhetek még?

- Igen. - Shuichi naivan a férfi felé nyújtotta a kezében maradt kanalat. Eiri viszont a száján lévőre vágyott, ezért lenyalta a fiú szájáról, majd nyelve bekúszott a fiú ajkai között.

- Nagyon édes. – mondta a csók után, amit a fiú viszonzott.

- He?

- Olyan édes vagy. Órákig tudnálak kóstolgatni.

- Hát tedd! – mondta erőtlenül, átengedve magát a férfinak. Eiri gyengéden csókolta, miközben a fiú a hálószobája felé terelte.

- Shuichi ez nem helyes. Te csak most szakítottál Sakuma-val, nem gondolod, hogy…

- Nem gyors. Ő már közben megtette.

- De te nem…

- Tudom, de vágyom rád.

- Én is rád, de én még…

- Nem baj, csak ne gondolkozz. Tedd azt, amit a tested akar.

- De az túl…

- Nem, nem az. Te nem vagy…

- Csak az, amit a testem akar. Nem akarok fájdalmat…

- Nem fogsz. Csak tedd meg most!

- Jó. – nem tiltakozott tovább. Ledöntötte a fiút az ágyra, és egész éjjel szerette.

            Másnap reggel mindketten boldogan ébredtek.

- Jó reggelt!

- Másmilyen nem is lehet, ha melletted ébredek. De neked is: Jó reggelt! – Shu megcsókolta Eiri-t.

- Készítsek reggelit?

- Ne fáradj! Összedobok valamit.

- Sakuma nem jön haza?

- Nem itt laktunk. Tegnapelőtt hoztam át a cuccaim, bárcsak megtettem volna az első alkalommal.

- Mit?

- Azt, hogy végleg elhagyom, és nem csak néhány napra.

- De akkor mi nem találkozunk.

- Ez igaz.

- Én hálás vagyok neki. Remélem, emiatt nem gyűlölsz meg, de önző módon magamnak akarlak.

- Én is téged. – visszafektette a férfit az ágyba és még órákig nem reggeliztek. Shu mikor beért dolgozni kapott egy hatalmas szidást, de még mentegetőzni sem próbált. Egy sima „elnézést kérek”-et nyögött csak ki.

            Eiri nem ment vissza Tohma-ékhoz, Shu-vel maradt. Tohma nem tudott semmiről és már aggódni kezdett, hogy hová tűnt Eiri. Shu észrevette, hogy Tohma-val nincs minden rendben.

- Mi baj, főnök?

- Eiri felszívódott. Egy szó nélkül. Azt sem tudom, hol keressem.

- Eiri a lakásomon van.

- Mi?

- Nálam van már napok óta, miatta késtem a múltkor.

- Vigyél oda hozzá!

- Igenis. – Shu elvitte Tohma-t a lakásra.

- Mégis mit képzelsz magadról? Csak úgy eltűnsz egy szó nélkül? Halálra aggódtuk magunkat miattad!

- Már nem vagyok gyerek, oda megyek, ahova akarok!

- De legalább szólhattál volna.

- Bocsánat. - szégyellte el magát.

- Jól vagy?

- Jól.

- Miért vagy itt?

- Ezt hogy érted?

- Miért vagy egy idegen lakásán?

- Ő nem idegen.

- Eiri, csak nem? Ti ketten…

- De igen. Lefeküdtem vele.

- Apád meg fog ölni.

- Nem fog bántani, hisz akkor ki örökölné a szentélyt?

- Nem téged, engem. Shuichi, miért?

- Miért ne?

- És Ryuichi?

- Neki nem kellek.

- Szeret téged.

- Meg a többi húszat is.

- Eiri, mi lesz Ayaka-chan-nal?

- Az meg ki?

- Ő a menyasszonyom.

- Menyasszony? Te…

- Sajnálom.

- Rohadj meg!

- Shu, kérlek, nyugodj meg, és hallgass végig!

- Minek? Hogy mentegetőzz, hogy én fontosabb vagyok, és hogy ő nem jelent semmit, és hogy majd szakítasz vele? Nem kérek a sablonszövegből! Tűnés innen! Most!

- Shu, én tényleg…

- Te tényleg jól szórakoztál, igaz? Jó volt játszadozni egy kicsit a házasélet előtt?

- Shu, kérlek!

- Nem, menj el!

- De…

- Ha van benned egy csepp tisztesség, elmész.

- Shu, én szeretlek.

- Nem, te nem szeretsz. Én szeretlek. Én adtam oda mindenem. Én lettem a tiéd. Én bíztam benned. Te csak jót játszottál! Tünés innen! Mindketten! Tünés! – Shuichi megragadta az első kezébe akadó tárgyat és a két férfi felé hajította – Tünés! – miután egyedül maradt lerogyott a földre és ordítva zokogott. Ez az elválás sokkal jobban fájt, mint az előző. Igazán szerette Eiri-t, még akkor is, ha csak néhány napja ismerte. Volt valami, ami összekapcsolta őket, valami, ami mindennél több volt. Igaz, maga sem értette miért, de több volt minden létezőnél.

            Shu a következő hetekben minden nap mással töltötte az éjszakáit. Bárokban és egyéb szórakozóhelyeken szedte össze őket. Mindegyiket durván elküldte miután végzett velük. A munkáját is pocsékul végezte, Tohma nem tette szóvá, hisz tudta menyire szenved a fiú, de Suguru nem titkolta véleményét, ami egyáltalán nem segített Shu-n.

            Egyik este a bárban egy férfi nagyon nyomulósan közeledett Shuichi-hez, a fiút nem érdekelte semmi így igent mondott neki és felvitte a lakására. Miután végezek őt is elküldte, de a férfi nem ment el, csak a szobát hagyta el, majd visszatért, és látta, hogy a fiú sír. Keservesen sír. Bement hozzá, és átkarolta. Shu nem ellenkezett, jól esett neki a törődés, még akkor is, ha nem attól a személytől kapta, akitől igazán vágyott rá.

- Mi a baj?

- Miért nem szeret senki? Miért vagyok csak játékszer?

- Miért mondod ezt?

- Ryuichi kezdettől fogva fűvel-fával csalt. Aztán jött Eiri. Bíztam benne, azt hittem, nem bántana, hogy ő más, de ő i csak játszott velem. Menyasszonya volt és mégis kikezdett velem. Én beleszerettem. Nagyon szeretem, de ő nem. Csak én. Elegem van belőlük! Nem akarok játékszer lenni! Vele akarok lenni! Azt akarom, hogy szeressen! De nem fog. Menyasszonya van. Én nem kellek neki. Én olyan ostoba vagyok. Egy ostoba játékszer... – nevetett kínjában, mást már nem tudott tenni.

            Másnap reggel az utcán, az újságok címlapján meglátta „Csak játékszer vagyok” címeket és a saját képét. Dühösen vett egy lapot és elolvasta a cikket. Kiderült, hogy az előző éjszakai férfi egy újságíró volt. Mindent leírt, amit elmondott neki. Shuichi nem bírta fékezni indulatait és berontott az újság szerkesztőségébe. Nekiesett az újságírónak, és teljes erejéből püfölni kezdte a fejét az öklével. A férfi visszaütött, újra és újra. Shu hátrahőkölt a falig. Majd elérkezett az utolsó ütés, ami hatalmas volt. A Shuichi mögött lévő ablak kitört. A fiú teste zuhanni kezdett. Hófehér ruháján csak néhány vörös folt volt. A hosszú kabátja szétnyílt és úgy nézett ki mint egy angyal. Zuhant, némán, majd a teste földet ért. És a hófehér ruha vérvörös lett pillanatok alatt. Majd fékcsikorgás és egy megpördülő autó, amely alig tudott megállni a szétroncsolódott test előtt. Akkor, ott minden megállt, nem csak az az egy autó. A járdán senki nem lépett. Mindenki csak állt és nézte a szörnyű látványt. De, ha képesek is lettek volna bármit is tenni, az már nem segíthetett a fiún. Ő már halott volt.

            Egy hét múlva Tohma elment Eiri-hez. A férfi lehajtott fejel ült a szentély előtt.

- Ezek szerint már tudod.

- Mit?

- Hogy Shuichi…

- Mi? Történt vele valami? Mond, hogy nem!

- Sajnálom, Shuichi meghalt.

- Nem, ez nem igaz! Nem! – Eiri ellenkezett, de látta a férfi szemében, hogy ez az igazság, a fiú, kit szeret, nincs többé – Miért? Miért? – megragadta barátja ingét, majd térdrerogyott. Zokogott, nem bírta elrejteni hatalmas fájdalmát – Vigyél el hozzá!

- Eiri, ezt nem tartom jó ötletnek.

- Tohma, kérlek! Könyörgöm!

- Rendben. – beültek a kocsiba és elindultak.

- Hogyan halt meg? – kérdezet miután egy kicsit megnyugodott.

- Miután elmentél, mindenkivel összefeküdt, akivel találkozott. Minden éjszakát mással töltött. A legutolsót egy újságíróval, de ezt nem tudta. Mindent elmondott neki, az meg megírta. Shuichi összeverekedett vele és kizuhant az ablakon. – Tohma csak röviden mondta el az eseményeket, és az eltitkolta barátja elől, hogy minden férfi magas és szőke volt. Nem akarta, hogy tudja, Shuichi őt akarta pótolni mindenáron. Bár, arról megfeledkezett, hogy a szőke nem olyan ostoba, hogy ne jöjjön rá, hogy miatta történt. De hazudni nem akart neki.

            Mikor odaérte a temetőben Shuichi sírjához Eiri leborult elé és újra zokogott. A fiú bocsánatáért könyörgött, mert otthagyta őt. Nem érdekelte mit gondolnak akkor ott róla az emberek, nem érdekelte, hogy megbámulják, mert a szerzetesi ruhájában jött ide. Neki csak az számított, hogy az, akit szeret halott, és ott van a teste előtte a földben.

           

Később elvette Ayaka-t, aki nem tudott semmiről, ami közte és Shuichi között történt, azt sem, hogy a férje szíve már rég másé, és az övé is marad örökre. Az első gyermekük fiú lett. Eiri könyörgött Ayaka-nak, hogy nevezzék Shuichi-nek. A lány beleegyezett.

            Egyik reggel a bölcsőben holtan találták gyermeküket. Eiri a karjaiba vette a gyermeket, majd lerogyott a földre.

- Miért? Miért veszítettem el újra? Miért nem lehetek vele? Miért? – Eiri újra sírt. Majd feláll, visszafektette a halott gyermeket a bölcsőbe és egy szó nélkül kisétált Ayaka életéből. Eltűnt örökre és nem látta többé senki.

Évekkel később egy történet keringett egy szellemről, aki éjjelenként a temetőben térdel egy halott énekes sírjánál. Egy fekete alak, akit senki nem ismer. Aki szerelmét siratja minden éjjel. Egy nyugtalan lélek, kinek a halál sem jelent megnyugvást. Egy összetört ember, ki húségét bizonyítja annak, akit már szinte akkor elveszített, mikor megismerte. A történetet csak az támasztja alá, hogy a sírnál minden reggel, egy friss szál vörös rózsa van.